Az én endo sztorim nyolc évvel ezelőtt kezdődött, legalábbis ekkor kapott nevet a kamaszkorom óta tartó, egyre súlyosbodó kínlódásom.
Általános iskolában még teljesen normálisnak tűnt a ciklusom, gimnazistaként már előfordult, hogy reggelente hiányoztam az iskolából a menzesz első napjaiban, vagy hányingertől szédelegve a mosdóban töltöttem a tanóra felét, de egyetem végére durvult be igazán a dolog. Rettenetes fájdalmakkal küzdöttem. A havi ciklusom első három napján csak úgy tudtam kikászálódni az ágyból, ha megelőzve az ébresztőóra csörgését bevettem egy méregerős fájdalomcsillapítót, majd visszafeküdtem aludni (leginkább fetrengeni). A menstruációm ideje alatt minden falat étel után összerándult a gyomrom, olyan görcseim voltak, hogy az üzletekben néha le kellett guggolnom a sorok között mély lélegzeteket venni, időnként furcsa tűszúrásszerű érzést tapasztaltam az alhasamban, a székletürítés pedig maga volt a pokol, vizet facsartam abból, amit értem.
Természetesen én is több nőgyógyásznál megfordultam az évek alatt, de sokáig magam sem vettem komolyan az egészet. Ha fáj, hát fáj. Számtalanszor elmesélte a nagymamám, hogy fiatalon – fájdalomcsillapítás gyanánt – fedőt melegítettek a hasára, mert neki is kínszenvedést volt a menzesze. Csupán vigasztalási szándékkal osztotta meg velem a saját élményét, de az efféle visszajelzések (plusz a reklámok sugalmazása, orvosok legyintős reakciója) miatt beletörődtünk, hogy egy tinédzser lánynak fájdalomcsillapítón kell élnie a ciklusa alatt.
Aztán, ahogy teltek az évek, jöttek az egyre furcsább helyről érkező, egyre elviselhetetlenebb görcsök, és kezdett világossá válni, hogy a fájdalmaim túl vannak a „normális” kategórián. Tanácsot kértem egy medikus ismerősömtől, és általa jutottam el végül egy pécsi nőgyógyászhoz, aki elsőre megsejtette a bajt.
Innentől felgyorsultak az események. Néhány hónapon belül megműtöttek, de még az orvos is meglepődött attól, amit a laparoszkópos műtét közben látott. Gyakorlatilag tele volt a kismedencém és a hashártyám méhnyálkahártya szövettel, egyebek mellett a gyomromra, a petefészkeimre, és a beleimre tapadva. Nem csoda, hogy ennyire fájdalmas volt minden, ami az evéssel kapcsolatos. A műtét során a szövetdarabok java részéhez nem is nyúltak hozzá, helyette hat hónapig hormonkezelést kaptam. Az úgynevezett GnRHa injekcióval mesterséges menopauzát idéztek elő, hogy egy következő műtéten könnyeben el tudják távolítani az endometriózis szigeteket. Fél év múlva, amikor jött a második műtét, kipucolták a hasamat csaknem teljesen, egy lencsényi kis darab kivételével, ami a bélre gyógyult rá. Mivel nem látták kívülről, hogy be van-e terjedve a bélfalba, vagy sem, így nem merték bántani.
A harmadik műtétre azután került sor, hogy néhány kellemetlen vizsgálatnak köszönhetően meggyőződtek róla, hogy csak a bél felületén terül el a szövetdarabka. Fellélegezhettem, mert sokakkal ellentétben én megúsztam a komolyabb beavatkozást.
Az utolsó laparoszkópos műtétem öt évvel ezelőtt volt, de sajnos nemrég tudtam meg, hogy újra kiújult a betegség. Meg kell vallanom, hosszú évekig nem szedtem semmilyen gyógyszert, mert képtelen voltam elfogadni, hogy a fogamzásgátló az egyetlen megoldás a bajomra. Jártam reflexológushoz talpmasszázsra, akupunktúrás kezelésre, egy ideig nem ettem glutént és cukrot, de mindenbe csak belekaptam. A rengeteg neten keringő jó tanács és diéta miatt eltévedtem az erdőben. A lelki állapotomon pedig az sem segített sokat, hogy 23 évesen folyamatosan azzal traktáltak az orvosok, hogy szülnöm kellene, lehetőleg most azonnal, mert attól majd jól meggyógyulok.
Hiába van valakinek remek nőgyógyásza, endokrinológusa érthető módon ők nem érnek rá a lelkeket pátyolgatni. És tulajdonképpen úgy gondolom, ez nem is az ő feladatuk. Épp ezt az űrt tudjuk betölteni mi, civilek, akik valamiért úgy érzik, szeretnének segíteni, és vállalják a közvetítő szerepet szakemberek, orvosok és érintettek között, edukációs kampányokat, világnapokat szerveznek, tájékoztató anyagokat raknak össze, és lobbitevékenységet végeznek az érintettekért.
Újságíróként mindig is éreztem, hogy szeretnék kiállni egy olyan ügy mellett, ami össztársadalmi szinten hasznos, de sokáig nem találtam meg azt a valamit, ami mellett őszintén, teljes mellszélességgel ki tudnék állni. Az egész témába vágó cikkekkel, interjúkkal kezdődött, és miközben kiderült, hogy egész végig itt volt az orrom előtt az úgynevezett ÜGY. Semmi sem történik véletlenül. :)
Fontos: Az endometriózis történeteket az érintettek írják, saját tapasztalatukat és érzéseiket megfogalmazva. Ezeket a személyes beszámolókat módosítás nélkül adjuk közre a blogon, ezért a történetek nem tükrözik az Alapítvány véleményét és mivel nem szakértők írják, nem alkalmasak diagnózisra és nem helyettesítik az orvosi konzultációt. Ha bármilyen tünetet észlelsz magadon ami alapján endometriózisra gyanakszol, keress fel egy specialistát vagy keress meg minket!
