A 33. évemben járok. A történetem hosszú időre, pontosan 8 évvel ezelőttre nyúlik vissza.
Az első menstruációm óta (13 évesen) mindig fájt, görcsölt a hasam, amikor megjött. Először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, nem gondoltam, hogy betegséghez köthető. Teltek a hónapok és egyre fájdalmasabbá váltak a menstruációs napjaim. Volt, hogy annyira elviselhetetlen alhasi görcseim voltak, hogy iskolába, később pedig dolgozni sem tudtam menni, szinte lábra sem bírtam állni. Fájdalmasakká váltak az együttlétek, nehezemre esett időként a séta, a mozgás, puffadt a hasam, hányinger gyötört.
Elkezdtem orvostól orvosig járni, míg 11 év szenvedés után végre kiderült, hogy endometriózisom van. Ezidőtájt már Budapesten laktam, így könnyebb volt orvost vagy kórházat választani.
Így került sor az első műtétemre is egy állami kórházban, 2012. szeptember 10-én. Ez egy másfél órás „kisebb” laparoszkópos műtét volt, a jobb oldali petefészkemből szívtak le egy több mint 3 cm-es cisztát. Felírtak egy szteroidos hormongyógyszert, amit az egy hónappal későbbi kontrollig kellett szednem. Pár napos kórházi tartózkodás után otthon lábadoztam, de nagyon nem éreztem jól magam. A gyógyszeres kezelés és a fekvés, pihenés ellenére sem javult az állapotom. Nem véletlen: a novemberi kontrollon sajnos közölték velem, hogy kiújult a betegségem. Már nemcsak a jobb petefészkemen, de a balon is, a petevezetéken, a hüvelyben, a hüvelyfalon, a méhfalon is jelen van. Ebben a kórházban a következő műtétig 2 éves volt a várakozási idő. Úgy éreztem, nem várhatok addig. Rövid gondolkodás a Róbert Károly Magánkórház meddőségi specialistájához, dr. Fülöp Istvánhoz fordultam segítségért.
Itt kezdődött el egy egész hosszadalmas, pontosan 7 évig tartó procedúra. Újra a kivizsgálások sűrűjében találtam magam. Persze itt is sokan voltak hozzám hasonló betegséggel, így 8 hónappal későbbre kaptam időpontot a műtétre. Addig is minden hónapban mennem kellett kontrollra. Kaptam egy másik szteroidos hormongyógyszert, amitől végül nem jött meg a menstruációm. Így kisebb volt az esélye annak, hogy terjedjen, ismét kiújuljon a betegség. A műtétre várva is sajnos előfordultak pecsételő vérzések, illetve fájdalmaim továbbra sem csökkentek. Az előző műtét után összenövések is keletkeztek, amelyek még nehezebbé tették a mozgást, munkavégzést. Lelkileg ekkor kezdtem egyre nehezebben viselni ezt az egészet, de próbáltam magam tartani. Igyekeztem pozitívan hozzáállni a műtéthez, nyugtattam magam azzal, hogy most már jó kezekben vagyok és jól fog sikerülni. A műtét előtti hónapban újabb vizsgálatokat végeztek, többek között petevezeték-átfúvást és béltükrözést is. Az eredmény után közölték velem a gyanút, miszerint a végbélben is van valami. A főorvos úr és a kollégái ezért néhány napon keresztül tanakodtak azon, hogy melyik kórházban bonyolítsák le a műtétet, melynek eredményeképp a Kútvölgyi kórház sebészeti osztályára esett a választásuk, ahová 2013 júliusában feküdtem be.
Rettenetesen izgultam, annyit tudtam előre, hogy 3 órás biztosan lesz a műtét, amely végül a vártnál hosszabbra, 5 órásra nyúlt. Sajnos a végbelet is érintette, így 22 cm-t el kellett távolítani. 3 napot töltöttem az intenzív osztályon. Összesen másfél hetet voltam kórházban, mely idő alatt az orvosom többször is meglátogatott és tájékoztatott arról, hogy a gyermekvállalás a betegségemből kifolyólag, majdnem, hogy a lehetetlen. Azt mondta, hogy beültetéssel talán lehet még esélyem teherbe esni. Próbáltam feldolgozni a hallottakat, de sokat sírtam, kedvetlen voltam. Miután hazamehettem, következett 4 hónap kemény időszak, béldiétába kezdtem, és a legalapvetőbb mozgás is nehezemre esett, de 2 hétig anyukám a segítségemre volt. A magánéletem sem volt ekkor tökéletes, mégis több alkalommal próbálkoztunk beültetéssel, mindig sikertelenül. Közben újra elkezdtem dolgozni, mozogni, diétázni, egyszóval életmódot váltottam. A párkapcsolatom is már olyan szintre süllyedt, hogy hosszú gondolkodás után inkább kiléptem belőle. Egy ideig egyedül laktam, igyekeztem lelkileg helyrerázódni. 3 havonta kellett kontrollra járnom, mellette szedtem a gyógyszert, ami alatt sosem menstruáltam, de sajnos, még így is mindig újra kiújult egy-egy ciszta vagy éppen egy polip. Pár hét egyedüllét után aztán egy régi ismerősömmel új kapcsolatom alakult ki, amely már az igazinak bizonyult. 1 év távkapcsolat után hazamentem Szombathelyre, párommal összeköltöztünk, majd 2 évre rá össze is házasodtunk. Ez a kapcsolatom más, mint az előzőek voltak, a férjem megbecsül, egyenrangú félnek tekint, mindenben segít és sokszor dicsér. Mellette kiegyensúlyozottabb, boldogabb vagyok. Egy éve már a cisztáim se jöttek elő.
A gyerektéma amúgy már az elején szóba jött köztünk, de gondoltuk, hogy egy kicsit mégis várunk vele, mert azért lelkileg még nem voltam felkészülve rá, féltem. Aztán eldöntöttük, hogy belevágunk a lombikprogramba Tapolcán, megtörténtek a vizsgálatok, de a beültetés családi és munkahelyi okok miatt mindig tolódott. Közben 7 év után a gyógyszert is abbahagytam. Az első menstruációm rendben megjött, de nem követte újabb. Arra fogtam, hogy a hosszú ideig tartó gyógyszerszedés miatt nem állt még be. Időközben rosszullétek is elkezdtek gyötörni, de még mindig nem gyanakodtam. Nem is koncentráltam a gyerekvállalásra, mert minden energiámat lekötötte a készülődés az esküvőnkre. Végül a családtagjaim és barátaim unszolására az esküvő után vettem egy terhességi tesztet. Nagy meglepetésemre azonnal pozitív eredményt mutatott. A nőgyógyászom is megerősítette a jó hírt és közölte, hogy már 12 hetes terhes vagyok. Nem akartam hinni a fülemnek. Tényleg csodának éljük meg, és még mindig nehezen hisszük el, hogy spontán megfogant. A műtéti hegek, összenövések ellenére elég jól viselem a terhességet, már a 27. hétben járok, és a vizsgálatok szerint kislányunk lesz! :)
Ezt mindazért írtam le, hogy mások, akik hozzám hasonló betegséggel küzdenek, soha ne adják fel, hiszen a csoda a legváratlanabb, legreménytelenebb pillanatokban történik meg!
Anna kisbabája a napokban megszületett, mindketten jól vannak. Szívből gratulálunk! (a szerk.)
