Endometriózis Magyarország

Endometriózis történetem 4. – Edit

A kimaradó menstruációktól a lombikbabánkig

2018. május 10. - Női Egészségért

img_6366.jpgAkkor már több mint 4 hónapja nem menstruáltam, viszont minden terhességi tesztem negatív volt. Épp az esküvőnkre készültünk, azon az estén is egy meghívót adtam át az egyik barátnőmnek. Ő volt az első, akinek elmondtam, hogy mi aggaszt: 5 éve nem voltam nőgyógyásznál, nem is volt soha semmi panaszom, de ez a kimaradó menstruáció biztosan nem jó hírt takar. Egy hónap múlva egy 6,5 centis cisztát, nagy valószínűséggel csokoládécisztát, vagyis az endometriózis egyik formáját diagnosztizálták a bal petefészkemen. Megkezdődtek a vizsgálatok, mire pedig a kórházi műtőasztalra kerültem több mint 4 hónap telt el, és már az esküvőn is túl voltunk. Igazából nászút helyett a kórházba mentem - egy héttel a boldogító igen után.

Vágás, de mekkora?

Érzéstelenítésben, laparotómiával - egy mutatós 16 centis vágással a hasamon műtöttek. Később azonban kiderült, hogy mindenképp fel kellett volna nyitni, mert közel 2 tenyérnyi volt a ciszta, ami kétséget nem tűrően endometriózis. Nem volt kérdés: el kellett távolítani a bal petefészkemet a petevezetékkel együtt. Akkor ennek nem éreztem a súlyát. Mindenki azzal nyugtatott, hogy a természet vagy épp a Jóisten azért teremtett páros szerveket, hogy amiből nagyon kell, legyen utánpótlás. Itt pedig van is, semmi gond. A műtét után egy fél éves hormonkezelést ajánlottak, amit hezitálás nélkül el is fogadtunk a Férjemmel - akkor még nem sejtettük, hogy mivel jár mindez. Azt mondták, havi 1 szuri, legfeljebb hőhullámaim lesznek, utána pedig jöhet a baba spontán, semmi kétség! Én meg persze gyorsan ki is számoltam, hogy akkor 2016 januárjában már minden rendben lesz, márciusra teherbe is esek, és karácsonyra jöhet a baba. Az egész családnak így adtam elő a helyzetet, a lehető legnagyobb optimizmusommal - és valahányszor elmondtam ezt az "ütemezést", én is egyre inkább valóságként tekintettem rá.

Álljon fél lábra, és lazítson!

Az első néhány hormoninjekció előtt még csináltak ultrahangot, aztán az is elmaradozott. Eleinte bementem kora reggel a kórházba, majd irány a munkahely. Aztán egy idő után már kicsit később mentem be, és szabadnapot vettem ki a “szuris napokra”. A sorbanállás mindig négyszeres volt: betegfelvétel - recept a főorvostól - injekció kiváltása a gyógyszertárban - megvárni az egyetlen nővérkét, aki beadhatja. A várakozás alatt pedig egyre közelebb ültek a “szuris dobozosok”. Mesélték a saját történeteiket. A harmadik alkalom lehetett a hatból, mikor először rejtettem a táskámba a saját dobozomat, és ültem inkább egyedül a folyosón, csak meg ne törjön az én töretlen optimizmusom: a karácsonyfa alatt ott lesz a babánk! A nagy lendület azonban lankadni kezdett. Szinte minden mellékhatást produkáltam, 26 évesen megjártam a klimax poklának összes bugyrát, a gyógyszer pedig még azt a maréknyi nőiességemet is elvette, ami egy petefészekkel maradt. Januárban volt az utolsó injekció, ami után vártam, hogy majd újra menstruálok, de semmi. Januárban sem, februárban sem, márciusban sem…

Egy szakértő nem szakértő?!

Úgy alakultak a dolgok, hogy egy régi barátságból és véletlen találkozásból adódóan márciusban egy szolnoki nőgyógyásszal is konzultáltunk. A doktor úr még a vizsgálat előtt, a korábbi leleteimet és ultrahang felvételeimet nézegetve olyat mondott, amitől összeomlott a világunk: már 2015 októberében, vagyis a műtét után 2 hónappal volt egy újabb endometriózis a jobb petefészkemen, csak ezek szerint nem vették észre. Azt javasolta, azonnal a jelentkezzünk be a Budai Meddőségi Központba, ott pedig Zeke Józsefhez irányított. Azzal érvelt, kár volna húzni az időt újabb kezelésekkel. Csak annyit érnénk el vele, hogy idősebb leszek, a baba pedig továbbra sem jönne. Itt meddőségi szakértőre van szükség.

Az idő pedig csak telik…

Már az elején éreztem, hogy ezt nem tudom, nem tudjuk feldolgozni, így kerestem egy speciálisan meddőségi pszichológust. A Babáraváró igazi jelként jött velem szembe az interneten, hónapokon át jártam Ritához. Áprilistól júniusig vizsgálatokkal, majd októberig várakozással telt az idő. Az orvosok feltételezése  beigazolódott: az endometriózis elzárta a jobb petevezetéket, így csak a lombik jöhetett szóba.

20 - 8 - 2

Októberben kezdődött a stimuláció, ami simán zajlott, egyáltalán nem viselt meg sem lelkileg, sem testileg. Igazából úgy vártam már (még azt a részét is, hogy injekciókat adjak be magamnak), mint a gyerekek a Mikulást. Kézzelfoghatóvá vált: ez már a célegyenes, kisbabánk lesz! A leszívás is könnyen ment, bár nem altattak, és rengeteg tüszőm volt, de annyira akartam, hogy arra nincsenek szavak. 8 embriónk lett, de sajnos mentek a fagyasztóba. A szervezetem túlreagálta a gyógyszereket, a doktor úr pedig nem vállalta októberben a beültetést. Majd novemberben sem. Minden találkozáskor vitatkoztam vele, hogy márpedig adja vissza az én 2 kis embriómat, de nem tette - persze a lehető leghelyesebben, és hálás is lesznek Neki örökké ezért, de akkor már semmi mást nem láttam, csak a két kis gesztenyegyereket, Kippkoppot és Tipptoppot. Végül december 21-én eljött a mi napunk! 2 baba a helyén, örömmel autóztunk haza.

Ha nem is a karácsonyfa alatt

Az eredményhirdetés az év végén, pont a szülinapomon volt. Az én kérésemre mindenkinek januárt mondtunk a Férjemmel - nem akartam, hogy beleéljék magukat, hogy épp a szülinapomon lesz A nap... Terhességi tesztet direkt nem is vettem, nem tartom helyesnek ilyen esetekben. A vérvétel a biztos. Viszont be kell vallanom: életünk leghosszabb 4 órája volt a vérvétel és az eredményhirdetés között. Sírtam, aludtam, hisztiztem, kiabáltam - egyszóval az érzelmi instabilitás minden lépcsőfokán végigmentem. A Férjem higgadtan végig mellettem volt, az eredmény pedig nem maradt el: sikerült! Elsőre! Zeke Tanár úrnak és Ritának köszönhetően! A hCG-szint az egekben, a Kisfiunk pedig ügyesen bevackolta magát. Azóta már 7 hónapos, úgy kúszik, hogy alig érjük utol - mint a legedzettebb katonák, ami nem is csoda, hiszen ő valóban egy kis harcos! Az endometriózisom viszont nem múlt el: a 6 hetes státuszon még nem látszott, de a 3 hónaposon már igen. Annak ellenére, hogy azóta is szoptatok. Bízom benne, hogy egyszer minden rendben lesz, de ha reálisan nézem, látom, hogy kemény küzdelmek várnak még ránk az endóval szemben. Azért valamit már eddig is megtanultam: mindig el kell menni a falig, és néha még a falon túlra is. Mi pedig bármeddig elmegyünk a Férjemmel. Hamarosan épp a második babáért, utána pedig egy teljesen endo-mentes Anyáért.

 

Fontos: Az endometriózis történeteket az érintettek írják, saját tapasztalatukat és érzéseiket megfogalmazva. Ezeket a személyes beszámolókat módosítás nélkül adjuk közre a blogon, ezért a történetek nem tükrözik az Alapítvány véleményét és mivel nem szakértők írják, nem alkalmasak diagnózisra és nem helyettesítik az orvosi konzultációt. Ha bármilyen tünetet észlelsz magadon ami alapján endometriózisra gyanakszol, keress fel egy specialistát vagy keress meg minket!

A bejegyzés trackback címe:

https://endometriozismagyarorszag.blog.hu/api/trackback/id/tr613903696

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása